Kurva anyád Elon Musk
Arra, hogy mennyire elbaszott valami, nincsen mértékegység. Céltalanul, öntudatlanul robogsz hazafelé az ütött-kopott villamoson, és azon jár az eszed, hogy ha most befeküdnél a kádba, és felnyesnéd az ereidet, mint egy szerelmibánatos tinédzser, akkor sajnos a segélykiáltásod a semmibe veszne, mert nem lenne senki aki felfedezné, kiszáradt tested, és hívná a mentőket. Milyen borzalmas ez? A lakók a szagra lennének figyelmesek, vagy talán arra se. A rothadó tested csak hetekkel később vennék észre, de talán még akkor se. Fertőzések telephelyévé válsz, mint az a kurva raktár ami havonta 180 ezer forintért tárolja a kemikáliákat.
Ha Elon Musknak igaza van, és tényleg szimulációban élünk, lehet felébredünk utána. Persze azért, hogy ezt bebizonyíthassuk, elveszíteni az élet összes apró örömét (például a csótányokat keresztülüldözni a lakáson) kicsit nagy ár lenne.
Persze az is lehet, ha Elon Musknak igaza van, hogy pár tördelt bit maradna utánad, esetleg egy .txt valamelyik tudós asztalán. Már ha figyelik.
Ha Elon Musknak igaza van és ez egy szimuláció, mi van ha a szimulációt vezető tudósok már kihaltak, és csak csendesen őrlődik a gép, folyamatosan gyűjtve az emberi szenvedéseket.
Get Dzsenifer White’s stories in your inbox
Join Medium for free to get updates from this writer.
Persze ez minden csak feltéve, hogy egy amerikai milliárdosnak, aki tegnap este még szétkókszozva feküdt, lankadt farokkal az ágyán.
De vicces az egészben, hogy minden furcsaságra, vagy aggódó tekintetre az a válaszom, hogy “ugyan már, nem egy elcsépelt hollywoodi filmben vagy egy szenvedő, huszonéves keze alól kikerült könyvben őrlődünk.” Vagy igen, és ez az egész amit mi életnek hívunk, a világ legnagyobb és leggrandiózusabb művészeti projektje.
Szóval mindenre ezt mondom, akkor is ha sose gondoltam volna, hogy az ami történt velem, megtörténhet. Valahogy nem láttam, hogy az élet egyszer csak egy hátulról követő, váll felett videozó kamera képévé válhat, ami szépen lassan fordul ahogy belépek az elátkozott utcába. A kamera hirtelen szemben van és hátul is, szemből a nyári napsugarak csillognak a könnyeimben, hátulról meg a zenére ütemesen rázodó kamera, fejmozgást szimulál.
Imitáció az egész, mert hisz ez egyszer megtörtént, és az után minden már csak utánozni tudja ezt az érzést és látványt. Egyre hangosabban szipog és
sír a gyerek a képen, minden léptével egyre közelebb a vastag fa ajtóhoz amin majd bemegy, mert megjegyezte a kódot.
De hát mindegy is, mert a film elfogyott, pontosabban a kamerát tartó kéz elfáradt, és inkább lefeküdt aludni. Vagy kádba vagy anyukádba. Haha.
