Mikor lesz elég?
Elmélkedés az iparosodásról, a globális prioritásokról és az emberi méltóságról.
Olvassa el ezt a cikket a következő nyelveken: English | Română | Deutsch
Kevesebb mint két évszázad alatt az iparosodás gyökeresen megváltoztatta az életünket. Megtanultunk hatalmas léptékben termelni, kontinenseken át szállítani, automatizálni a munkát, és példátlan ütemben javakká alakítani az erőforrásokat. Idáig rendben is van.
Ez a fejlődés valódi előnyökkel járt. Életeket változtatott meg, és olyan lehetőségeket teremtett, amelyeket a minket megelőző generációk el sem tudtak képzelni. De valahol útközben a produktivitást egy célvonal nélküli versennyé változtattuk. Nem maradt más, csak a „többet, gyorsabban és még többet”.
Get Tiberiu Takacs’s stories in your inbox
Join Medium for free to get updates from this writer.
Ma az emberiség hatalmas léptékben termel élelmiszert. Néhány adat, amit hivatalos oldalakon találtam: 2024-ben körülbelül 673 millió ember éhezett. Tudtam, hogy sokan vannak, de a szám megdöbbentő. Paradox módon ezzel egy időben az élelmiszer-pazarlás továbbra is óriási: az ENSZ szerint a háztartások, az éttermek és a kereskedelem körülbelül 1,05 milliárd tonna élelmiszert pazaroltak el 2022-ben.
Ezek a számok nem mondják el a teljes történetet. Az éhezés ugyanis nem csupán a nem elegendő élelmiszermennyiség következménye. A szegénység, a konfliktusok, az erőforrásokhoz való egyenlőtlen hozzáférés és a rossz elosztás mind hozzájárulnak a fennmaradásához. Az általunk megválasztott döntéshozóknak és mindannyiunknak, mint egyéneknek, hatalmas felelősségünk van! Nemcsak a termelésben. Hanem olyan rendszerek kiépítésében, amelyekben az emberek hozzájuthatnak ahhoz, ami az életükhöz szükséges.
2025-ben a világ katonai kiadásai elérték a körülbelül 2,9 billió (ezermilliárd) dollárt. Rengeteg nulla a kettes és a kilences után! Nem lehet mindezen erőforrásokat egyszerűen átirányítani az éhezés elleni küzdelemre. Ám a mértékük arra kötelez minket, hogy alaposan megvizsgáljuk a döntéseinket, a prioritásokat, amelyeket meghatározni kívánunk, és igen, akár meg is rettenjünk!
A gazdaságnak az emberi életet kellene szolgálnia, nem pedig az emberi életet kellene a végtelenségig feláldozni a gazdasági növekedés nevében!
Nem a fejlődésről kell lemondanunk. Azt állítom viszont, hogy a produktivitás megszakítás nélküli hajszolása nem maradhat a sikerünk legfőbb mérőzsinórja. Az emberek iránti tisztelet nem lehet szelektív. Az emberi méltóság nem függhet attól, hogy hová születtél, mekkora a jövedelmed, vagy mennyire vagy hasznos egy gazdaság számára. Ez mindenkire vonatkozik!
A gyermekek pedig talán a legtisztábban mutatják meg nekünk, mi forog kockán. Minden gyermek többet érdemel, mint a puszta túlélés esélyét. Élelmet, oktatást, biztonságot és lehetőséget érdemel arra, hogy felépítse a saját jövőjét. A történelem kereke csak egy irányba forog. Nem írhatjuk újra az iparosodás közel 150 évét. Viszont felvállalhatjuk és fel is kell vállalnunk annak örökségét, és meg kell választanunk, mit tartunk meg, mit változtatunk meg, és mit nem vagyunk hajlandóak többé elfogadni. Az igazi fejlődés ott kezdődik, amikor a jólét már nem kevesek privilégiuma, hanem reális lehetőség mindenki számára.
Elfogadhatjuk-e még, hogy ennyi embernek ilyen kevese legyen egy olyan világban, amelynek ennyi mindene van?
