🗼Tokyo Reloaded
Elérkeztünk az utolsó nagy felvonáshoz, végre immár írásban is, hogy egy nagy hosszú posttal, és a kedvenc épületemmel a borítón búcsúzzunk a Felkelő Nap országától. Az utolsó etapban a legproblémásabb a szállás volt, sajnos elég későn sikerült foglalni, bízva némi szerencsében, hogy business trippé lehet avanzsálni az út végét, de mégsem így lett. Emiatt viszont irgalmatlan magasba szöktek a szobaárak mindenfelé, így egy kicsit szerényebb körülményekre számíthattunk csak a legvégén (na nem mintha Morita mama a Ritz színvonalán üzemelt volna). A korábbi jó tapasztalatok alapján viszont az igencsak megkedvelt Ueno utcácskáiban vesztünk el ismét, ám ezúttal sajnos új japán sztenderddel ismerkedve meg: a guggolós toilette-tel. Ez az intézmény Szibériától Oszakáig népszerű eleme rengeteg háztartás fürdőjének, és bár sokan állítják, hogy egészségügyi szempontból is ajánlatosabb, mi már csak maradtunk hagyománytisztelők, de ezúttal angolszász módszertan szerint.
Rutinos japánként tömegközlekedtünk végig a fél országon az előző napi kirándulásból, alig pár utcányira a régi szállásunktól. Kicsit macerás volt a bejutás, hiába az airbnb azért nem fenékig tejfel, főleg ha a közös nyelvünk a kapcsolattal valahol az uráli őshazában ágazhatott el. De bejutottunk és szállásunk rendelkezett a legfontosabb kellékekkel: padló, falak és plafon, egy zárható ajtóval. Grátisznak még egy ablak is jutott, amivel a labirintus szerű utcaszerkezetre lehetett kitekinteni, ami teljes menetfelszerelésben, a helyi címzési szokásokat figyelembe véve eleinte nem varázsolt el minket maradéktalanul. Egy kis erőgyűjtés után még nekifutottunk az utolsó tokiói rohamnak, ami bár elég sok állomást tartalmazott a rá jutó 2 és fél nap alatt, de igyekszem most már nem a végrelenségig nyújtani a “kalandokat”.
Nakano Boradway
Ha röviden kéne megfogalmazni, mi is pontosan a Nakano Broadway, akkor talán a Mangára (és egyéb japán pop kult dolgokra) specializálódott Ecseri Piacról lenne szó. Végtelen mennyiségű kocka és nem kocka, de annál biazarabb képregény, könyv, újság, játék, ruha és még ki tudja miféle egyéb dolog vár új gazdájára a végtelennél csak éppenhogy kevesebb számú üzletben, melynek egy többszintes áruház ad helyet. Az alsó szint ne tévesszen meg senkit, az valóban nem több mint egy átlagos ázsiai aluljáró (ott) még átlagosabb kínálata, a kínai gagyitól a japán gagyiig, némi zöldség-gyümölccsel. Ellenben az emeleteken a fentebb vázolt geek-kánaán vár az egyszeri utazóra.
Meglepően jó állapotú antikvár termékek közt lehet böngészni, akit bármi nyomtatott és rajzolt dolog érdekel az országból, annak a feladandó poggyász miatt javasoljuk egy konyhai mérleg beszerzését is, mert több bőröndnyi jósággal lehet itt gazdagodni, és ennek megfelelő mennyiségű jennel szegényedni.
Ennek élő példájaként sikerült bevásárolnunk. Természetesen japánból nem lehet bizarr ajándékok nélkül hazajönni és a barátok elé állni, így akadt pár tétel, amire nem vagyunk büszkék. Mivel a boltokban sok dolog használtan is le van fóliázva, így akadt olyan manga, amit büntetőjogi felelősségem teljes tudatában inkább nem is mertem hazahozni (főleg mert ki tudja mikor akarnak Pekingben szúrópróbaszerűen bármilyen csomagot ellenőrizni).
De azért volt még így is elég mennyiségű bizarr vásárfia, nem is beszélve a Godzillás termékekről. Szerencsére nem vettem meg mindent, így csak fotókon tudom bemutatni egy részét, de remélem ezek alapján mindenki elhiszi, hogy gyakorlatilag _minden_ elképzelhető Godzillával, és azt kell mondani minden is jobb vele. De hát voltunk mi már Godzilla kiállításon ugye.
Tomi egy életműnyi Nekojiru (Cat soup) képregénnyel lett gazdagabb, és tényleg csak azért nem vettünk 6 milláért (jenben) fém robotjátékot, mert azt már mi is túlzásnak éreztük volna. A félelem az esetleges töréstől megakadályozott egy Godzilla bakelit begyűjtésében, de a világ legjobb majmos-nős képregényét már nem bírtam otthagyni. Ha van valami ami motivál a nyelv tanulásában, akkor majd biztos ennek a megértése lesz az.
Akihabara
Ha már kocka, legyen kövér, következő utunk abba a kerületbe vezetett, ami nem csak egy plázát, de szinte minden négyzetméterét ennek a szép hagyománynak szentelte, ennek megfelelően az egy főre jutó Manga Kissa kerítőnők száma valószínűleg itt a legmagasabb a Szigetországban. Gyanítom, hogy statisztikailag itt lehet a legtöbb köpenyes varázslóval is találkozni a zebránál, de erre nincs reprezentatív mintánk sajnos. Mindenesetre a tematikus neonreklámok, és a hatemeletes szexshopok hazája a legautentikusabb otthona a városszerte már (és még) sokszor feltűnő, Super Mario jelmezes gokartos túráknak. Fotózási hajlandóságunk már alább hagyott ezekre a napokra, és valahogy az órákon át tartó boltról-boltra járás, majd a Nakanot követően már _semmit_nem_vásárlás_ után már nem is nagyon emelkedett, de remélem azért sikerült pár hangulatképet lőni az egyik legjapánabb kerületről.
A wikipedia szerint egyébként a kerület tematikus kialakulásának a gyökere a VH után ide települő milliónyi háztartási elektronikus bolt volt, ami aztán később otaku szentéllyé avanzsált, mint azt mi is tapasztultuk. Volt is itt pár éve egy tömegbehajtós vérfürdő, ami fórumos gyalázkodásból nőtte ki magát azzá a szörnyűséggé, ami, egy sajnos nagyon japán történetben.
Legnagyobb sajnálatunkra a helyhez illő, feketezsömlés-burgeres pont bezárt aznap, mire odaértünk, így kénytelenek voltunk újabb street food élményekkel gazdagodni, de azt már csak hazafelé, Uenoban. Ahol egyébként a Street Fashion rovatunk is értékes darabokkal bővült, lásd fent.
Harajuku
Ha valaki nem szeretné a véletlenre bízni, hogy mangaszereplőnek öltözött lányhordával találkozzon, miközben két vidi-meccsnyi pénzt költ Supreme termékekre, akkor ezt a kerületet tudjuk a figyelmébe ajánlani. Nehéz már ilyen jelzőket hozni, hogy a Bizarr Japán megtestesülése, vagy keleti plázázás mekkája, arról nem is beszélve, hogy na itt aztán tényleg minden van, meg egyébként minden is!
De tény, hogy intenzíven jelen vannak a különböző szubkultúrák, és hát mégiscsak ebben a kerületben található a Kawaii Monster nevű hely. Amit szerettünk is volna megnézni, hiszen az alábbi videón is látszik, hogy ez természetesen minden utazó itinerének kötelező eleme, de sajnos foglalásos rendszerben működik főleg, anélkül meg órákat kellett volna sorban állni. Ami egyébként meglepően kultúráltan zajlott, bár gyanús, hogy leginkább azért, mert mindenki külföldi volt.
Mindenesetre a kerületben rengeteg érdekes épület, pláza, fogyasztás temploma van, ahol legalább kifejezetten progresszív építészeti környezetben lehet vagyonokat elverni. És természetesen a főbb utcáktól egy saroknyira 1–2 szintes hipster mennyországok, olyan üzletekkel, amikre még mi is csettintettünk. A nem túl objektív megfigyelésem alapján Tokió-szerte itt a legintenzívebb a street art kultúra, és ha már street, akkor fashionben is itt lehet lőni a legjobb képeket. Kivéve ha telefonnal megy az ember, és a zsebében tartja, mert akkor csak ilyen elmosódott hátakat sikerül, mire előveszi és aktiválja.
Természetesen egy-egy sintó szentély itt is sűrűn felbukkan, és néhányhoz igen terebélyes park társul, amik a Sakura teljes pompájában még éjszaka is igen mutatósak. Ha az ember szeretné azt hinni, hogy az ország elöregedése csupán fake news, akkor szintén ajánlott errefelé korzózni, hiszen sokkal fiatalabb az átlag kóborló, mint a metrón általában. Persze érthető, hisz a rengeteg bolt, ami a helyi kúl-listásokat szolgálja ki, megteremti erre az érdeklődést
És nem mellesleg ezen a környéken elveszve találtunk olyan parkot, amit parkszerűen használtak még este is: vidáman szörpölgető fiatalok mindenfelé, már szinte én éreztem magam öregnek miközben a Sakura ízesítésű rágót fogyasztva elmélkedtünk a világ nagy dolgairól.
Get Gábor Vállaji’s stories in your inbox
Join Medium for free to get updates from this writer.
Yanaka #2
Másnap nem tudtunk ellenállni a vágynak, hogy kiderítsük, mi lett a regional cat sorsa, így ismét Yanaka felé vettük az irányt, hiába kell a keretes szerkezet. A macska, köszöni szépen, jól van, akárcsak a két Kirin sensei, akik ugyanabban a ruhában ültek ugyanazon a rekesz sörön, ugyanazokat a népművészeti kacatokat árulva, mint hetekkel korábban. Ellenben az idő markánsan jobb lett mint akkor, így egyre több helyi csatlakozott hozzánk, hogy élvezze a tavaszi napsütés előnyeit, és megteltek az utcák lelkesen chillező japánokkal.
Életünk antikvár könyvbeszerzése után (logo gyűjtemény + dedikált Alto album), most volt időnk jobban szemügyre venni egy érdekes épületet, amiről kiderült, hogy egy egykori helyi szobrász, Asakura Fumio saját magának készített háza. Róla egyébként nem kevesebbet állítnak, mint a Japán szobrászat atyja, vagy, hogy legyen még hova fokozni, a Japán Rodin. Sajnos a munkásságában nem merültünk el, de ha csak a háza alapján (ami az emléktábla szerint többnyire 1935-ben épült) kell ítéletet mondani, akkor örömmel megelőlegezzük mindkét címet.
Egy akkor épp zárva tartó óvoda falán az ismert kirakós játék (Tagram) ihlette állatábrázolások varázsoltak el annyira, hogy a tiltó táblát figyelmen kívül hagyva, kerítést átugorva lógjak be az udvarra fotózni. Mentségemre szóljon, hogy nem is volt igazi kerítés. Valahogy ezen a környéken nagyon élénken jelen van a művészet, bármerre fordulunk, így vagy egy érdekes épületet, vagy egy kerítésre applikált plasztikát, vagy egy kurva nagy műgyanta rajzfilm delfint láttunk magunk előtt.
Utóbbi egy régiségbolt díszlete volt, és olyan sikeresen keltette fel a figyelmünket, hogy újabb pár ezer jennel szegényebben ,de némi plusz súllyal gazdagabban vártuk a poggyász mérlegelést. Impulzusvásárlói boldogtalanságunk “volt sakura-nincs sakura” nézéssel orvosoltuk, mivel egy másik irányból sikerült eljutni a már jól ismert Ueno parkba, ami most arra volt felkészítve, hogy japánok ezrei üljenek a szirmokban fürdő ponyvákon, jól-rosszul alkoholizálva és/vagy piknikezve.
Szirom már kevés volt, de mivel ez úgyis csak egy társadalmilag elfogadott apropó a lazulásra, ember annál több volt a parkban, ahol nem tudtunk ellenállni a csábításnak, és jól belazultunk mi is. Persze nem lenne az az ország, ami, ha ne tettek volna ki magyarázó ábrát arra, hogy hányan és hogyan szabad egy ponyvára ülni.
Nakagin torony
Az úgy volt, hogy az egyetlen dolog, amit a többinél is jobban akartam látni élőben, az egy lepusztult kapszula épület a 70-es évekből. Más kérdés, hogy Tsukiji közelében lakva gyakorlatilag sikerült folyamatosan a legprofesszionálisabb módon elkerülni az épületet, így az utolsó pillanatig váratott magára, hogy élőben is megcsodálhassuk ezt az izét. Ami egyébként mindössze 30 nap alatt épült meg Kurokawa Kisó tervei alapján, ha hinni lehet az irodalomnak (Aki egyébként a költségekkel mocskosul elszálló szentpétervári foci arénát is tervezte az idei foci vb-re).
Korszakalkotó épület volt, és az a mai napig is, a japán metabolizmus egyik ékes példája, amihez minden évben turisták ezrei zarándokolnak, hogy láthassák — kívülről. Mert bemenni szigorúan tilos, csak a lakóknak engedélyezett, akik mind bérlők elvileg, és már csak 30–40 kapszulát használnak 140-ből. Az Airbnb-n egyébként elég sok környékbeli szállást hirdetnek úgy, mintha itt lehetne lakni, de sajnos ez mind kamu — legalábbis ottjártunkkor az volt. A belsőről és sok egyéb tokiói huncutságról egy nálunk sokkal jobban fotózó utazó képei pedig ezen a linken nézhetőek.
Az épület tulajdonosa ugyanis szeretné lebontatni a tornyot, emiatt már rá is került a Tokióban ilyenkor szokásos acélháló, de ottjártunkkor még állt az épület, még ha kissé szomorkásan is. Az ajtón pedig a belógást rendőrségi intézkedéssel fenyegetve tiltó tábla. Sajnos mivel recepció is van a liftek előtt, és még az út végére sem tűntem helyinek 190 körüli centiméteremmel, így csak az épület aljában lévő kisboltba sikerült bejutni. Persze nem adtuk fel, és megpróbáltunk hátulról, méghozzá a szomszédos épületen keresztül belógni.
Itt fel is jutottunk a tetőre, ami sokkal alacsonyabb mint a Nakagin legmagasabb pontja, de végül nem voltunk elég tökösek, hogy házról-házra ugrálva hódoljunk építészeti szenvedélyünk előtt. Leginkább persze azért, mert bokatörő mutatványokkal tudtunk volna landolni egy kapszulán, de onnan se a le, se a vissza út nem tűnt biztosítottnak. Így hát maradt a lelkes, majd a végére kevésbé lelkes körbefotózás, hogy félig csalódottan távozva, úgy keljünk át a zebrán, hogy a már sokszor látott Super Mario gokart túra majdnem elüssön minket.
Azaz persze nem forgott veszélyben az életünk, mert egy sisakos jedi megvédett minket a forgalomtól, és a közlekedési lámpák nem-értelmezéséből fakadó esetleges szörnyű haláltól. A túloldalon pedig egy mostani mérték szerinti toronyba (Dentsu building, Jean Nouveltől, és a város első vasútállomása fölé épült ) sikerült felmennünk, vagy 200m magasba (213.4 m egészen pontosan), hogy az egyetlen nem luxusétteremhez tartozó ablakon keresztül még mindig produkáljuk az áll-leesés ősi művészetét.
Persze nem volt nehéz dolgunk, mert a kerület második, Tokió 12. legmagasabb épületében jártunk a kilátó szinten. Az a csodálatos ebben a városban, hogy végtelen sok pontról lehet a végtelen felhőkarcoló-rengeteget megcsodálni, és egyszerűen nem lehet megunni. Hello Courscant.
Ginza #2
A legvégére még jutott egy sci-fi felüljáró (from the 70s) és még egy kis Ginza, mégsem lehet úgy távozni Tokióból, hogy ne fürödjön legalább a pillantásunk a luxusban. Látogatásunk pont arra az időre esett, amikor lezárták Ginza egyik főbb utcáját a forgalom elől, és előbújt a gyalogos tömeg. Mivel a fontosabb épületeket már láttuk az előző alkalommal, és valahogy nem volt több száz dollárnyi jenünk egy ízléstelen lakkozott bőrövre, így inkább céltalanul bóklásztunk, szívünkben a tudattal, hogy pár óra múlva jön az elkerülhetetlen pillanat és gépre szállunk hazafelé.
Így is eljutottunk még olyan üzletekbe, amik úgy voltak berendezve, hogy itthon akár kortárs művészeti kiállítás is lehettek volna, majd véletlenül a kék órára időzítve indultunk vissza a vonathoz, ami eldob minket Uenoba. Feléledő neonok, lemenő nap és a megunhatatlan taxik között vettünk búcsút a belvárostól, egy végtelenül japán kifőzdét meglesve még utoljára. Másnap hajnalban kellett kelni, hogy kiérjünk Hanedára, ami a másik nagy reptér, ki tudja milyen messze Uenótól, így korán estünk be az ágyba a rituális rántotthússal, immár utoljára.
Magunk se hittük, hogy ennyi dolog belefér egy olyan rohanásba, amiről nem is gondoltuk volna, hogy lehet bírni, de legalább két hónapra elég látnivalón futottunk végig feleannyi idő alatt. Bár a kalandok megörökítésével lettem volna ilyen kitartó, de tény, hogy az utolsó napra elfogyott már az erőnk is, és azt hiszem nem tudtunk volna turistaként még többet befogadni. De azóta is a legjobb szívvel gondolok vissza mindenre, és alig várom, hogy újra eljuthassak ebbe a csodálatos országba, immár jobban koncentrálva egy-egy helyre. A teljes búcsú még egy írással odább van, hiszen a hazaút is tartogatott izgalmakat, de itt az ideje írásban is elkezdeni az elköszönést. Sayonara, Japán!
