A konferenciát május 9–12 között rendezték meg Pobierowo városában Észak-Nyugat Lengyelországban. A tudományos konferenciát a Szczeczin Egyetem oktatói és hallgatói szervezték a filozófus születésének 200. évfordulója alkalmából. A résztvevők különféle előadásokat hallgathattak meg a filozófia, pedagógia, szociológia és a politikatudomány területén többek között olyan marxista tradíciók és recepciók feldolgozásával, amit Antonio Gramsci, Louis Althusser, Martha Nussbaum, Sigmund Bauman, Paulo Freire és Wolfgang Streeck munkássága jelent. A rendezvényre Lengyelország különböző részéről érkeztek tudósok és professzorok. A helyzet iróniája, hogy nem csak lengyel tudósok érkeztek tömegeivel, hanem a konferencia óriási érdeklődést mutatott helyi szinten is, ezért tömegesen hallgatták meg a fiatalok és a diákok az előadásokat. Úgy tűnik, hogy Karl Marx világfelforgató gondolatai az egyenlőségről és egy igazságosabb világ lehetőségéről, túlságosan nagy veszélyt jelentettek a nyiladozó emlékre, ezért a rendőrség közbeavatkozására volt szükség. A rendőrök nem csak önkényesen feloszlatták a konferenciát, de a résztvevő közönségtől és professzoróktól személyi igazolványokat is követeltek, hogy azonosítsák magukat. Szerencsére a rendőrség nem alkalmazott fizikai erőszakot a jelenlévőkkel szemben, így senki sem sérült meg, azonban a legsötétebb történelmi időkre emlékeztető praxis világszerte és országosan is tömegek felháborodását váltotta ki. Az erőszak tehát nem fizikai jellegű volt, hanem mentális és szimbolikus, amivel már nagyon régóta igyekeznek megfélemlíteni és kriminalizálni a baloldali értelmiségi köröket Lengyelországban a szélsőjobboldali antikommunista paranoia miatt. Tudományos konferenciát utoljára a fasiszta terror történelmi időszakában oszlattak szét állami erőszakszervek, ezért nem csoda, hogy számos felháborodott bírálat érkezett az akadémiai szabadság és a lengyel demokrácia helyzetét illetően is. Annyiban meglepő volt a helyzet, hogy számos jobboldali érzelmű lengyel értelmiségi is elítélte ezt az eseményt. Lengyelországban ezzel nem csak a vélemény- és szólásszabadság alapértékeit sértették meg, hanem az akadémiai szabadság autonómiáját is meggyalázták. Az akadémiai szabadságot szintén védi az alkotmány az országban, ezért aztán egyértelműen visszaélés és rendőri túlkapás történt. Az aktuális egyetemi jogszabályok szerint a rendőrség csupán abban az esetben szakíthat meg egy ilyen rendezvényt, amennyiben emberi élet veszélyeztetettsége áll fenn.

Az újságírók és aktivisták szerint ez a törekvés nem más, mint Kaczynski módszere a hisztériakeltésre, és hogy megfertőzze a társadalmat újabb kártékony politikai fantáziákkal. Csak ez esetben Kaczynski nem migránsokkal riogat, hanem baloldali tudósokkal, akiket a regnáló hatalom hamis vádakkal bélyegez meg „kommunista tömeggyilkos” pártolóként. Ez a gyakorlat sajnos nem csak Lengyelországban alapvető, hanem Magyarországon is csak azzal a különbséggel, hogy itthon a liberális oldal is támogatja a radikális antikommunista hisztériát, amelyek leginkább irracionális mániából, tudatos félremagyarázásokból, hamis elméletek gyártásából és évszázados fasiszta/burzsoá propagandából táplálkozik. Kaczinsky modellje tulajdonképpen ugyanezen az anti-politikán alapszik, amiben semmi mást nem alkalmaz, csak ócska kliséken alapuló ideológiai zagyvalékot, amit rákényszerít az emberekre olyan nyomasztó módon, ami éppen alkalmas az aktuális hatalom megerősítéséhez. Ezt a hisztérikus és gyűlölködő atmoszférát pedig Orbánhoz hasonlóan rövid láncon tartott állami propagandával, és az oligarchák kezében lévő kormánypárti médiumokkal tartja fenn. A hatalomtechnikai recept tulajdonképpen ugyanaz a gépsoron gyártott, manipulatív mechanizmus, ami Európa összes szélsőjobboldali rendszerére jellemző. Ez a rendszer csupán a fasizmusra jellemző hamis és álkonfliktusok gyártásából áll fenn, ami nem ütközik semmilyen reális érdekkel, csupán arról szól, hogy brutalizálja és megkeserítse a társadalmat, és érzelmileg kizsákmányolja az embereket.

Ebben a régióban, különösen Magyarországon és Lengyelországban, tulajdonképpen 1989 óta továbbra is mentális háborút vív a jobboldal a kommunizmus szellemével, teljesen mindegy, hogy mikor omlott le a berlini fal. Az a tény sem zavarja őket, hogy a Szovjetunió 30 éve nem létezik, Oroszország elmúlt 30 évét pedig sem értelmezni, sem értékelni nem képesek. Magyarországon gyakorlatilag a jobboldal és a liberális oldal is már 30 éve vívja ezt a hisztérikus mentális harcot a „kommunizmussal” és azokkal az eszmékkel, amiket ők tévesen annak képzelnek, miközben nemhogy a kommunizmus ideológiája, de a baloldal sem tud érvényt szerezni hatalmi szinten sehol a kontinensen. Ebből kifolyólag, amikor a HVG kapitalizmusblog vagy éppen a Magyar Idők kiontja a sokszázadok görcsös „le kell győzni a kommunizmus” típusú habzó szájú agymenést, annak nincs reális tartalma vagy iránya, csak az álellenségek generálása és a mentális szélsőjobboldali mánia. A neoliberálisok pedig annyira elzárkóznak és rettegnek bármilyen jellegű kapitalizmuskritikától, hogy inkább beleállnak az irracionális antikommunista hisztériába. Éppen ezért nem tud és nem is akar a jobboldal megszabadulni a kommunizmus szellemétől, hiszen manipulatív eszközökkel riogatnak a sztálinizmus — a baloldal által egyébként folyamatosan elítélt és kritizált — kegyetlen rendszerével, hogy ezzel diszkreditáljanak bármilyen baloldali politikai és intellektuális törekvést, ezzel is biztosítva a kizárólagos jobboldali hegemóniát. Azt pedig fontos elszögezni, hogy az antikommunizmus eredetileg mindig is egy radikálisan antiszemita narratíva és retorika alapja volt, ami egyfajta „judeo-bolsevik” összeesküvés-elméleten alapult.

A Marx évforduló kapcsán nem csak Lengyelországban, hanem Magyarországon is számos olyan reakció érkezett, ami a politikai és általában filozófiai analfabetizmust tanúsítja. Azzal a különbséggel, hogy míg Magyarországon a liberális és a konzervatív értelmiségi is ezt az alpári álláspontot képviseli Marx kulcsfontosságú szellemi életműve kapcsán, a lengyel jobboldali és konzervatív elit ennél nüanszoltabb képpel rendelkezik. A lengyel konzervatívok és liberálisok számára ugyanis kínos ez a fajta politikai analfabetizmus, amit Marx életművének reflektálatlan támadása jelent, és csupán az irracionális antikommunista mánia egy nevetséges formájának tartják — joggal. A neoliberális oldal itthon tehát boldogan asszisztál a kártékony fasizmusból táplálkozó antikommunizmushoz, hiszen azt már Lukácstól is tudjuk, hogy a fasiszta eszmék semmiféle veszélyt nem jelentenek a globális amerikai kapitalizmus hegemóniájára, a burzsoázia korlátlan hatalmára. Polányi Károly szerint ugyanis a fasizmus úgy fosztja meg a társadalmat az alapvető demokratikus értékektől és emberiességtől, hogy ne maradjon semmi más csak a kíméletlen gazdasági élet, egy csontváz hús nélkül. Tehát minden olyan gondolatot és törekvést, ami egyfajta kiutat vagy alternatívát mutathatna napjaink szigorú ultrakonzervatív társadalmi, gazdasági és gender alapú hierarchiájából: csírájában elfojtanak. A neoliberális rendszerben nem csak üdvözölve van a neofasiszták törekvése mindenféle baloldali mozgalom és tudományosság destruálására és kriminalizálására, hanem egyenesen eszközöket és platformot biztosít hozzá, így például a fasiszta ideológiák és mozgalmak zavartalanul virágozhatnak a világ valamennyi részén, most éppen Lengyelországban és Magyarországon kétségbeejtő tempóban.

A rendőrség oszlatta szét a Marx 200 tudományos konferenciát Lengyelországban was originally published in Tett on Medium, where people are continuing the conversation by highlighting and responding to this story.

A vezér kétharmados felhatalmazást kapott, az új összefogás posztideológikus frankensteinjét viszont nem lehet politikai hullákból összevarrni. Ezek határozzák meg a kulturkampf helyi viszonyait, és lövések már dördültek.

Szinte még fel se lehetett fogni, hogy kikből áll majd az új Orbán-kormány, a pártsajtó össztüzet zúdított kulturális fronton azokra, akiket nem tekint eléggé lojálisnak, ideológiai elhajlásokért.

Röviddel ezután Stumpf András is megkapta a magáét, a sor pedig rövidesen folytatódni fog: az újabb kétharmad a vezérhűek világa lesz minden létező szinten.

Nem a konzervatívaké, nem a jobboldaliaké, hanem az Orbán-hívőké. Ebbe a politikai projectbe pedig értelmes ember nem adja a nevét, ezért is kerülhet pozícióba (hatalomba) egy olyan holdkóros, mint Kásler Miklós, akinek a nézeteinek a komolyan vételéért még az ókonzervatív fasori gimnáziumban is megkaptam volna a magamét.

Röviden szólva: a regnáló hatalom helyzetben lévő emberei eddig szégyenlősen titkolták, hogy fasizmust építenének. Akik most jönnek, azok meg még büszkék is rá. Mögöttük persze ugyanúgy a hegyes-cipős, csőnadrágos arcok viszik a dellát.

Eddig stimmt, menetrend szerint haladunk.

Ebbe a menetrendbe tartozik bele az is, hogy előbb a pestisrácok (vállaltan olvasás nélkül) pécézi ki szerzőtársunkat, Zsurzsán Anitát (dicső mód álneves cikkek mögé bújva), leliberálisozva az amúgy manifeszt lukácsistát, mellette az átlátszós Bőtös Botondot ütik egy geg miatt, a finisben pedig Bayer Zsolt száll bele Jámbor Andrisba.

Mindezt teszik úgy, hogy amúgy a mandineren és feltételezem további köreikben kerengetik az írásainkat — hát hohó, ütjük balról a felszíni ellenzéket, miért ne tennék meg — de egyben kényszeresen igyekeznek diszkreditálni és paralizálni mindenkit, nehogy még a végén feltűnjön egy alternatíva azon kívül, ami most láthatóvá van téve.

No meg persze demonstrálni kifelé, hogy aki szeretne belépni ebbe a játéktérbe, annak mi lesz majd a jussa (lásd még: Schilling Árpád). Nem teljesen eredménytelenül: az újszerű az, hogy mekkora vihar a biliben dolgokat emelnek ki.

Mindeközben a téren a tüntetések szétolvadtak a semmibe, de nem úgy a hátországuk: a liberális közvélemény (s az azt megtestesítő pártocskák) számára a választás konzekvenciája az lett, hogy a baloldalnak snitt, össze kell fogni a Jobbikkal.

A régi szeretőt meg nem csak ejteni kell, hanem illik gyalázni is, így elindult a tolódás, először az antikommunizmus mentén (nagy jövőt jósolok ebben a munkában Seres Lászlónak, aki jó érzékkel szállt bele Junckerbe a marxi évforduló kapcsán, de hát neki ez a rögeszméje). A karámozás folytatódik tehát, ez a válasz a pálya széléről ordibálásra: további kiszorítások innen is, amint a Jobbik új vezére, Schneider Tamás (az exszkinhead) kirakja, hogy miben kéne még velük egyetérteni (a HVG-ben mindenesetre már itt is a politikai zsenialitást éltetik, noha ez Techetnél egy picit korábban még a bicskanyitogató humor része volt).

Két dolgot véssünk fel azért.

1. Schneider csak egy hajszállal verte meg Toroczkai Lászlót.
2. Az új összefogós dumában a Jobbik részéről tisztán taktikai elvek érvényesülnek, tudatos stratégia alapján, hogy behúzzák az ellenzéki szavazókat, és ők legyenek a váltópárt.

Ennek azért illene valamennyire megkongatnia egy-két vészharangot, hogy miféle nász is készül itt, és mennyire lesz jobb a másnapunk tőle.

Közben az alkoholizmus-mémekből kiemelkedett fantomceleb és kocsmafranchise Tibiatya megosztotta gondolatait a posztmodern baloldalról (mely hemzseg a tárgyi tévedésektől és a rosszakaratú belemagyarázásoktól), az Identitás Generáció pedig erre rímelve akciózott az ELTÉ-n, óvva a diákokat a “Kulturális marxizmustól”.

Itt érdemes megjegyezni, hogy a kulturális baloldal fogalma-lázálma leánykori nevén Kulturbolschewismus. Ezt is a nácik találták ki.

Mindenesetre ennek az egész mizériának itt a baloldali alvégen lett egy kellemetlen-komikus csúcspontja, ami nyomasztó mód dobta be azt a kérdést a közegbe, hogy kiket engedünk be magunk közé (#MinekMentOda).

Ezeket azért érdemes együtt nézni, mert a fentiekből látszik, hogy erősödik egy antikommunista tömb, ami legjobb esetben teljes tájékozatlanságból, rosszabb esetben gyűlöletből táplálkozik.

Az történik tehát, hogy a pálya széléről bekiabálás eredménye az lesz, hogy semmi helyet nem kapunk a pályán. Ez önmagában nem feltétlen baj — alá is lehet aknázni az egész stadiont — de ebben a térben az eddigi paradigmák alapján nem működhetünk tovább.

A jobboldalnak és a liberálisoknak is van egy identitása, erősen meghúzott alapvonalakkal, amik meghatározzák, hogy kiket kívánnak integrálni és kiket elutasítani: ez ad egyfajta kohéziót, ami fenn tud tartani komoly struktúrákat (helyeket, pártokat, folyó tevékenységeket).

A baloldalnak ilyenje jelenleg nincs. A régié kiment a divatból, vállalhatatlan lett vagy megsemmisült, az új pedig még nem rakta le a magáét. A teljes együttműködés persze lehetetlen (és nem is feltétlen kívánatos), de az egymással nem (vagy alig) kommunikáló klikkek világa, meg a létező utánpótlásképzés hiányosságai (hogy milyen spéci utat kell bejárni, míg valaki ezeket a tapasztalatokat, tudást, kapcsolatokat megszerzi) végtelenül fragmentálttá tették a “mozgalmat”.

Ennek az az eredménye, hogy magunk körül forgunk, kívülről csak a feszkó látszik, aki akar, az se tud hová csatlakozni. Mivel nincs jól definiálva, hogy mi az elutasítás külső határa (erről pedig nyilvános vita nem folyik), ami mögé fel lehetne sorakozni pillanatnyi egységben, a klikkek közti határvillongások és befagyott konfliktusok uralják ezt a teret — ami egyben eléggé üressé teszi az összes szólamunkat a szolidarításról és a megértésről is (ha magunk közt sem tudjuk azt produkálni).

A következő időszakban a külső nyomás csak erősödni fog — nem csak az olyan heccekben, mint Milo meghívása, hanem várhatóan aktív hatósági zaklatásokban is — ami tovább paralizálja az amúgy is fragmentált közeget, vagy olyan reaktív spirálba hajtja, ami ellehetetleníti a külső határ kitolását és a növekedés esélyeit.

Előrébb lépni viszont csak akkor tudunk, amíg nem vagyunk teljesen a falhoz szorítva.

Talán még nem késő.

Az új kulturkampf, és annak következményei was originally published in Tett on Medium, where people are continuing the conversation by highlighting and responding to this story.

A liberális antikommunisták és a fasiszta típusú antikommunisták számára, úgy tűnik, érdekesebb esemény a filozófus születésének évfordulója, mint bárki másnak, ugyanis az elmúlt napokban megállás nélkül ontják az elmúlt 100 év során a szélsőjobboldali reakciósok által normává emelt kártékony és tudományellenes narratívákat, amiket itt szükségtelen is felsorolni, hiszen szinte naponta találkozunk velük a korporációs médiában. Hogy elhangzott-e a magukat felvilágosultnak képzelő liberálisoktól és a jobboldaliaktól egyaránt, hogy Karl Marx saját kezűleg irtotta ki az embereket, hogy Pol Pot egyenesen következik Marxból vagy, hogy a gonosz szocialisták az ártatlan „sikeres” emberek fogkeféjét is elveszik? Igen, igen és igen, de ebben nincs semmi új, eredeti vagy szellemes, csupán a rendkívül ostoba közbeszéd visszaböfögése a maguk reflektálatlan módján. Hogy mindeközben mi a valóság? A Tőke megszületésének időszakában soha nem látott nyomorúság uralkodott Londontól Moszkváig, imperialista erőszak (az éhínség 20 millió áldozatával Indiában), rabszolgaság (12 millió rabszolga az atlanti kereskedelemben, 4 millió rabszolga az USA-ban), gyermekmunka, bérrabszolgaság, 16 órás munkanap, éhhalál és munkanélküliség: Oroszországban ekkor csupán 27 év volt a várható élettartam a munkások számára. Hogy mi volt Marx válasza erre a kapitalista világrendre? A kíméletlen és meg nem alkuvó kritika, hogy egy új, egy igazságos és egy méltó életkörülményeket biztosító világ lehetséges mindenki számára. Marx gondolatainak kategorikus elutasítása, tehát nem más, mint annak a törekvésnek az elutasítása, hogy kialakítsunk egy olyan társadalmi rendet, amely minden embertársunk számára méltóságot, szabadságot, életet és igazságosságot biztosít.

Mindeközben pedig a világ minden pontján aktuális tudományos művek, bibliográfiák, regények, filmek, konferenciák, kiállítások stb. egész sorát mutatják be, amiknek célja értékelni és elismerni Marx nagyhatású életművét a második centenárium apropóján. Valóban, egy kísértet járja be Európát 2018-ban: nem más, mint maga Karl Marxé. 1818 május 5-én egy délnémet városkában, Trierben megszületik Karl Marx. Az, hogy a filozófia méregfoga abban a korban mennyire erős volt, mi sem bizonyítja jobban, mint az a pillanat, amikor a fiatal gondolkodó felfedezte Hegelt a Berlini Egyetemen. A mélységesen konzervatív porosz kormány nem nézte jó szemmel az olyan radikális gondolatokat, amiknek a megtestesülését akkoriban Hegel filozófiájában látták. Marx számára élete legmeghatározóbb élménye volt az egzisztenciális találkozás Hegel gondolataival, amik olyan örömteli delíriumba zavarták, hogy később az apjának egy levélben megvallotta, hogy táncra perdült Berlin utcáin, és meg akart ölelni minden arra járót. Innentől fogva sokáig lehetne fejtegetni, hogy miféle kontribúciója volt Marxnak a filozófiában, szociológiában, közgazdaságtanban, ökológiában, esztétikában, politikaelméletben és még folytathatnák tudományágak egész sorával, amik a mai napig nem csak merítenek a műveiből, de egész iskolák és szellemi irányzatok épülnek rá. De pontosan micsoda Marx évszázadokon átívelő kitartó kontribúciója?

Napjainkban a német filozófus öröksége elevenebb, mint valaha éppen abból fakadóan, ahogyan a kapitalizmus természetét és működését akarjuk megérteni. Fontos leszögezni, hogy Marx főműve, A Tőke nem a szocializmusról szól, hanem a kapitalizmus működésének természetét írja le. Marx olvasata a kapitalizmusról pedig a neoliberalizmus egyre fojtogatóbb és kíméletlenebb korában aktuálisabb és relevánsabb, mint korábban bármikor. Bár sokan egyetértenek a filozófus megállapításaival a kapitalizmus problémáit illetően — sok esetben még a neoliberális közgazdászok (például Nouriel Roubini) is! –, azonban azzal kapcsolatban már sokkal jobban megoszlanak a vélemények és kezdeményezések, hogyan tudjuk a kapitalizmus jelenkori válságát kezelni. Ahhoz azonban, hogy erről érdemi diskurzus alakuljon ki, először is olvasni kéne Marxot. Ez az évforduló nem ünneplés vagy nem-ünneplés kérdése, csupán az, hogy Marx kivételes szellemi hagyatékának határozott, sőt hisztérikusan irracionális elutasítása csak műveletlenségről és tudományellenességről tanúskodik. Az egyik legfontosabb tényező Marx szellemi hagyatékában pedig maga a kritika, vagy ahogyan ő maga fogalmazott 1843-ban: „minden létező kíméletlen kritikája”, és hogy ne féljünk az eredményektől, valamint hogy csak egy kicsit aggódjunk, hogy ezáltal milyen konfliktusba kerülünk az uralkodó hatalommal. Hogy ne feledjük felidézni a filozófus mára közhellyé vált legendás kijelentését: a filozófusok eddig csak magyarázták a világot, de a cél megváltoztatni. Semmi kétség afelől, hogy 2018-ban ugyanúgy álmodunk egy igazságosabb társadalomról, amiben az egyén értékét nem az elidegenedett viszonyok, a tőke határozza meg. Addig is nekünk az a feladatunk, hogy továbbra is olvassuk Marxot, idézzük Marxot, vitatkozzunk Marx-szal, és próbára tegyünk minden olyan gondolatot és gyakorlatot, ami segíthet elérni ezt a társadalmat. Azt a világot, amiben nem csak az orosz forradalmi gondolkodók, hanem olyan nagyhatású filozófusok is, mint például Lukács György és Jean-Paul Satre is haláluk napjáig hittek. Marxnak pedig egy dologban feltétel nélkül igaza van: ebben a világban nem lehet élni, egy ilyen társadalomban nem lehet élni, amiben az embertelenség, a kizsákmányolás és a szükségtelen kegyetlenség határtalan. Hogy mit eredményezett a kapitalista/imperialista/neoliberális világrend az elmúlt két évszázadban a szabadság eszméinek nevében? A leigázó rabszolgaság intézményét, az első világháborút, a második világháborút, az atombombát, a vietnámi háborút, az iraki háborút, és megszámlálhatatlan véres népirtással és erőszakos kegyetlenséggel járó intervenciót Chilétől Szíriáig.

Arról pedig továbbra is lehet vitatkozni, hogy korunkban a kapitalizmus napjai valóban meg vannak-e számlálva, és hogy végső soron mi az a mechanizmus, ami képes lesz megbuktatni ezt a rendszert. A történelem során erre eddig csak egy embernek volt valamilyen koncepciója: Karl Marxnak.

A filozófus, aki kifordította a világot a sarkából: Marx 200 was originally published in Tett on Medium, where people are continuing the conversation by highlighting and responding to this story.

Május elseje a munka ünnepe — de hát a munka szar, akkor miért ünnepeljük?!

Május elseje valójában a munkások ünnepe: egyben nemzetközi emléknap arra, hogy mindazt a kevéske szabadságot, amit ebben az életben élvezhetünk (mint a szabadidő és a hétvégék) vér és verejték árán küzdötte ki a nemzetközi munkásmozgalom.

Május elseje, mielőtt ünnepnap lett volna, globális sztrájk- és tüntetőnap volt, miután az 1904-es amszterdami II. Internacionálé kongresszusán felhívást intéztek: “ Minden ország összes szociáldemokrata pártja, és hasonló kötődésű bármilyen szervezete nagy erőkkel demonstráljon május elsején a nyolc órás munkaidő bevezetéséért, a proletariátus osztályszükségleteiért és az egyetemes békéért”.

Ehhez képest mára május elseje a legtöbb ember számára: sörvirsli, vurstli, retro-zene, nosztalgia vagy katasztrófaturizmus.

Abban az évben, amikor Lázár János kijelenti, hogy aki a béréért harcol, az az állását veszélyezteti, kevesebb egy hónappal egy olyan választás után, ahol bebizonyosodott, hogy választott képviselők útján ezzel a rendszerrel szemben semmit sem tudunk tenni: a depolitizált majálisok arra szolgálnak, hogy a szerveződés valódi és hatékony formáit már csírájában, az ötlet szintjén el lehessen fojtani.

Ezért kerül megrendezésre idén is az Autonomista Majális, kilenctől hatig a városligeti Rondónál.

Mert május elseje alapvetően a küzdelemről szól, nem pedig valami depolitizált, kötelezően letudott látványosságról, túlárazott húgymeleg sörrel és semmitmondó köldögnézegetésről és onanizálásról.

De kik azok az autonómisták?

A magyar autonómista mozgalom búvópatakokból áll, melyeknek központi gondolata az autoritás és a hierarchia elutasítása: ebben a felállásban pedig a NER csak a nagyobb elnyomó rendszer (a kapitalizmus) aktuális helyi menedzsmentje.

Hosszú ideje vannak itthon olyanok, akik magukat autonómistáknak vallják, s bár sosem alakult ki akkora hagyománya itthon, mint német, francia, olasz, holland, angol, spanyol vagy görög testvéreinknél, most beindult valami a felszín alatt.

Szemben a hivatalos, vezérelvű mozgalmakkal, az autonómista filozófia fő jellemzője az önszerveződés és az önrendelkezés kívánalma és gyakorlata. A mozgalom koalíciók koalíciója, az autonómista csoportok pedig saját hatáskörükön belül alakítják ki azokat a fizikai és szellemi terüket, amelyek a mozgalmat hosszabb távon építik.

S azon túl, hogy ez egy maréknyi ember, aki magára deklaráltan autonómistaként tekint, a gondolat maga egyre többeket ragad magával, ahogy a NER megszünteti az élet többi területét, és az önszerveződés marad az egyetlen vállalható opció sokak számára (már aki nem merül el az alkoholizmusba vagy szökik meg).

Sok munka van emögött, és még több feladat áll előttünk, de egyre többen vagyunk, és egyre tisztább, hogy mik azok a szövetségi rendszerek, amik a parlamenten kívüli ellenzék balszélét meg fogják határozni a következő években: ezért is tartanak a majális alatt beszélgetést a Gólyások a Szövetkezeti Mozgalomról.

Mert a politikai valóságshown túl a valóságban is létezik politika.

Várunk mindenkit szeretettel hát május elsején, aki többet szeretne erről az egész világról megtudni: ünnepeljünk együtt.

Aztán a harc folytatódik.

A magyar autonómista mozgalom majálisa was originally published in Tett on Medium, where people are continuing the conversation by highlighting and responding to this story.

Søren Kierkegaard

Mi vagy ki határozza meg a házasság intézményét valójában? Az elkötelezettség, tartósság, vallás, a gyerek vagy a szerelem a nem házastársi viszonyokat is ugyanúgy leírhatják. Akkor mi a különbség? A házasság az emberi kapcsolat olyan formája, amit az állam határoz meg, ennélfogva az állam szabályoz. Ha az állam hivatalosan is elismeri egy intézmény legitimitását, akkor három dolgot tesz vele: definiálja, jóváhagyja és szabályozza.

Az állam által elismert házasság azt jelenti, hogy az állam ad neki tartalmat, tehát hozzáférést is az biztosít hozzá. Egy házassági rendszerben, az állam meghatározza, hogy ki házasodhat kivel, vagyis azt is, hogy ez egy férfi és egy nő, vagy hogy azonos neműek között is történhet. Azt is szabályozza, hogy a válás vagy az újabb házasságkötés megtörténhet-e, valamint azt is, hogy egy házasság hány félből állhat. Sőt, a házasság rendszerében lehetnek osztályhoz és rasszhoz kötött feltételek is, ugyanis a megelőző évszázadokban számos erre vonatkozó jogszabály volt érvényben, és számos térségben a világ bizonyos részein érvényes most is. Az USA-ban például egészen 1967-ig tilos volt a különböző rasszok között történő házasságkötés.

Az állam azt is meghatározza, hogy mit jelent a házasság: vallási, kulturális vagy érzelmi rokonságot? Az, hogy az állam ilyen erélyesen avatkozik bele a házasság intézményének definiálásába azt is jelenti, hogy folyamatosan értékmeghatározásokra törekszik, vagyis megosztó állításokat és cselekedeteket hajt végre. Ebben elköteleződnek bizonyos életstílusok, bizonyos világnézetek mellett, amit társadalmi normává is tehet. Az állam által elismert házasság alapja a szabályozás: a párok számos joggal és kötelességgel lesznek felruházva az élet különböző területein. Ezek közé tartozik a pénzügyi támogatás, adózás, bevándorlás, örökösödés és szülői kötelezettségek. Ezeket a privilégiumokat csak abban az esetben kapod meg, amennyiben házas vagy, és csak amiatt, tehát nem feltétele semmilyen szerelmen vagy bármi máson alapuló őszinte viszony. A házassághoz való jog pedig Magyarországon alapból diszkriminatív, hiszen az LGBTQ közösség alkotmányosan ki van zárva a házasság rendszeréből, amivel számos jogtól és társadalmi előnytől is megfosztják őket. Így azok a homofóbok, akik megpróbálnak azzal érvelni az azonos neműek házasodása ellen, hogy hát amúgy is csak a szerelem számít, valójában csak végtelen cinizmussal viszonyulnak ahhoz, hogy az LGBTQ közösség tagjai ne részesülhessenek ugyanazokban az előnyökben az élet állam által meghatározott területein.

A házasság rendszerének diszkriminatív természete azonban cseppet sem újkeletű: a történelem során a házasság mindig mélységesen egyenlőtlen intézményként funkcionált. Az állami beavatkozás mindhárom aspektusa a szigorú hierarchia ösztönzésére én fenntartására szolgált, amik a genderen, rasszon, valláson, osztályon és szexualitáson alapultak. Értelemszerűen az a tény, hogy csak bizonyos polgárok részesülhetnek a házassági engedélyből, egyenlőtlen társadalmi viszonyokat teremt. Az ilyen helyzetek gyakran vezetnek stigmához és diszkriminációhoz, különösen a nem házasságban élő személyeket (elsősorban egyedülálló nőket és gyermekeiket) illetően. Természetesen gender szempontjából leginkább egyenlőtlen a helyzet, ugyanis a történelem a folyamán a házas nőknek nem voltak törvényes jogaik: sem a gyerekeikhez, sem férjtől vagy apától független magántulajdonhoz, sem a váláshoz, sem pedig a családon belüli erőszak elleni védekezéshez. Az Egyesült Királyságban például csak 1991-ben ismerték el a házasságon belüli nemi erőszakot bűncselekményként. John Stuart Mill angol filozófus egyszer úgy fogalmazott, hogy a „házasság a rabszolgaság primitív állapotának tovább élése”. Az anarchista gondolkodó Emma Goldman pedig azt írta a házasságról 1910-ben, hogy ez egy olyan biztosítási kötvény, amiben egy nő a nevével, a magánszférájával, az önbecsülésével és az egész életével fizet, valamint a nőt egy életen át tartó parazitaságra, feleslegességre és függőségre kárhoztatja egyénként és társadalmi szerepében egyaránt.

A NER egyre erőteljesebben fasizálódó ultrakonzervatív rezsimjében az állam egyre mélyebben és mélyebben határozza meg a házasság intézményét azáltal, hogy kategorikusan mindenféle kapcsolat fölé emeli általános normaként. Hogy miként kényszeríti a társadalmat a házasság államilag uralt intézménye felé, azt elsősorban egyre több és több joggal és előnnyel teszi meg: CSOK, nyugdíjterv stb. Mindeközben továbbra is kategorikusan kizárja belőle a rendszer által alapból meg nem tűrt csoportokat, és erélyesebben üldözi mindazokat, akik nem kívánnak házassági rendszerben élni, elsősorban a nőket. Ha a jogrendszerünk másképp kezeli a házasokat a nem házasokhoz képest, akkor fel kell tenni a kérdést, hogy mi az, ami megkülönbözteti a házastársi viszonyt bármelyik másiktól? Milyen párkapcsolati gyakorlatokat őriznek és tisztelnek, ami igazolja ezt a különbséget? Egyetlen különbség létezik: a házasság esetében az állam önkényes módon határozza meg a házasságod tartalmát, ennélfogva a méhed tartalmát is.

Egy sokszínű, mondhatni egy olyan szabad társadalomban, ami tiszteletben tartja az ember autonómiáját, abban nincs alapja az államnak, hogy egy konkrét családi formát a többi fölé emelje. Ha ez az állam elismeri a házasságot a többi családforma fölött, az azt is jelenti, hogy diszkriminálni fogja mindazokat, akik elutasítják, hogy részt vegyenek benne. Egy szabad társadalomban nincs helye ilyen meghatározásoknak: egy szabad ország egyenlően kezeli valamennyi családot és nem-családot.

Az állam határozza meg a házasságod, az állam határozza meg a méhed was originally published in Tett on Medium, where people are continuing the conversation by highlighting and responding to this story.

Lehet tüntetni a demokráciáért.

A fejlett nyugaton úgy szokták, ahol elviekben demokrácia van (valójában: tőkeuralom és parlamenti bábszínház, széthulló jóléti állam, munkanélküliség, nyomor, halandóság, fasizálódás és feltörő idegengyűlölet), hogy az emberek élnek az érdekérvényesítő erejükkel. Használják a meglévő struktúráikat (a pártokat, a szakszervezeteket), folyamatosan foglalkoznak a közös ügyeikkel, megszervezik magukat, állandó vitát folytatnak egymás között és a sajtóban (melyet gyakran saját zsebből, nem pedig hirdetői alamizsnán tartanak fenn) arról, hogy milyen világot is szeretnének.

Minden állami akciót ahhoz mért állampolgári ellenreakció követ: tüntetés és sztrájk, gyakran rombolás, nem csak szimbolikus ügyek mentén, hanem a materiális dolgok kapcsán (munkajogok, lakhatás, környezetrombolás) főként.

A hátország aktív, az értelmiség, az egyetemek, az állampolgárok és még az utolsó zsákfalu népe is részt vesz ebben a vitában, amely mozgalommá formálódik, s követelései kikerülnek az aktuális szónokon keresztül a tüntető tömeg előtti színpadra.

Mindez Budapestről persze nem látszik: a tájékozottság magabiztossá tesz, de itt elég csak magabiztosnak lenni. A város, amely belekergette magát abba az illúzióba, hogy eleget tett a változásért, ezért a változásnak jönnie kell, most történelmi lehetőség előtt áll: április nyolcadikán valami véget ért, s kezdhetnénk valami újat.

Valamit, ami összefogná a magyar népet, ami elkezdhetne egy beszélgetést, egy szervezettséget arról, hogy mit is akarunk ebben az országban csinálni: hogy lezáruljon a szimbólumok uralta korszak, és arra fókuszáljunk, hogy hogy is élünk, és hogy miről szeretnénk, hogy szólna a politika.

Ehelyett liberális aktivisták vezetik a No pasaran! molinó mögött vonuló jobbikosokat az oktogoni goabuliba — abszurd rendszernek abszurd ellenzék. A tüntetés belesimul a tavaszi zsongásba, a turistáknak szelfi-alapanyag, legény- és leánybúcsuk fonódnak a szövetébe gond nélkül, a boltosok agyfaszt kapnak, majd ha lement az össznépi búsulás, akkor a szkinhed lever egyet a sétáló anarchistáknak.

Ilyen ez a posztideológikus koalíció (leánykori nevén: neoliberális). Színtiszta látszat, amely kényszeresen alkalmazkodik a NER terrorsajtója által ráerőltett kerethez (“Erőszakosak lesznek!” szól a vád: “Juszt se!” szól a szervező).

Szimbólikusan tüntetünk a demokráciáért, noha a szervezés esetleges, s a sajtó tapsol Márki-Zay Péternek, aki meghirdeti az Együtt 2.0-át, csak most jobboldali-liberális(és náci) színezetben, hogy megküzdjön a jobboldali-konzervatív(és náci) kormánnyal, amelynek legújabbkori bűne, hogy súlyosan kirekesztő, aki nincs velünk, az ellenünk van alapon, melyre a válasz: aki nincs velünk (a hősök) azok kollaboránsok.

(Megkapom majd ezért biztos én is, hogy titkon a Fidesz zsoldjában állok, dacára annak, hogy velem akarják kifizettetni a Sándor palota teljes mázolását lassan.)

Ebből a szimbolikus demokráciaharc keretből az lenne a konstruktív kilépés, ha beindulna egy valódi önszerveződés, egy hosszú beszélgetés, a nem látványos aprómunka, ami egy rendszerváltásnak az elengedhetetlen kelléke, s amely be tudná csatornázi mindazokat a tapasztalatokat, amik az elmúlt harminc(!) évben felgyűltek a rendszerünk kapcsán.

Ehelyett: kövess minket Facebookon, lájkold az oldalunkat, írj nekünk e-mailt, mi meg majd képviselünk téged, megülve a képviseleti rendszer temetését — s majd biztos transzparens lesz az, hogy miféle szortírozó mechanizmus szórja majd ki az új többség képbe nem illő hangjait.

Jegyezzük meg, hogy a NER-rel szembeni indulat és gyűlölet nem szimbolikus. Emberéletek százezrei száradnak e rendszer lelkén, nem az absztrakt lopások végett, hanem a szisztematikus rohasztás és az intézményesített gonoszság miatt, az egészségügytől kezdve az oktatáson át a lakhatásig, minden területen, ahol az államnak a dolga az volna, hogy az állampolgárt védje, ehelyett azonban csak hasznot hajt belőle a kormányközeli csókos-tőkés réteg.

Ez az indulat, ha nem lenne foglyul ejtve az elnyomás fifikás függési viszonyaiban, törne-zúzna aprítani, gyújtogatna és akasztana, mert akinek elvették az életét, az nem lesz rest elvenni másét bosszúból: s bár közös érdekünk, hogy ez az indulat csillapítva legyen, olyan módon, hogy egy konstruktív építkezésbe lehessen becsatornázni, most megint az lesz, hogy valakik ráülnek a puskaporoshordóra, dorgálják a népet jogos haragjáért, jómodorra intenek, és remélik, hogy ha egyszer felrobban, őket majd nem röpíti a levegőbe.

Április nyolcadikán valami véget ért. A korszak, amelyben a legkisebb rossz jobb, mint az aktuális főgonosz, s ezért kívánatos igazodni a jólértesült közvéleményhez (melynek zöme félművelt holdkóros, csak valami rejtélyes oknál fogva kaptak egy megafont) lezárult.

Kipróbáltuk, nem jött be, s ildomos volna elgondolkodni a miérteken, hátrébb lépni egyet-kettőt, hagyni, hogy kibontakozzon valami új. Az lenne az igazán történelmi tett.

S ez az, amit épp elszalasztunk.

Tort ül a téboly.

Most már biztos: Budapest megőrült was originally published in Tett on Medium, where people are continuing the conversation by highlighting and responding to this story.

Ma már mindenhol azzal találkozunk, hogy az egyéni döntéseinken múlik a bolygónk sorsa: zöldítsük ki az irodánkat újrahasznosított eszközökkel, válasszuk a csomagolásmentes termékeket, ne liftezzünk, biciklizzünk vagy tömegközlekedjünk ahelyett, hogy autóba ülnénk (esetleg, ne vállaljunk gyereket). Ez dől a médiából, a tankönyvekből, a vállalatok reklámjaiból, pedig, ahogy arra Lukacs is felhívja a figyelmet, az üvegházhatású gázok kibocsátásának 70 százaléka 1988 óta pusztán 100 vállalat számlájára írható.

Persze nem meglepő, hogy a társadalmi rendszerünket alapjaiban meghatározó neoliberális ideológia (melynek képviselői mostanra gyakran ideológiamentesnek nevezik magukat, mintha azzal, hogy a neoliberalizmus központi szerepet kapott az elmúlt 40 évben, megszűnt volna ideológiai dogmának lenni) megpróbálja az egyénre hárítani a felelősséget, hiszen lényegi eleme, hogy a vállalatokkal szemben gyengítse a társadalom védekezőképességét, még akkor is, ha az előbbiek a jövőnket teszik kockára.

A kapitalista társadalmi rend velejárója, hogy a termelés ütemének nőnie kell, stagnálás vagy csökkenés nem lehetséges, csakhogy a növekedés együtt jár az újabb és újabb természeti erőforrások kiaknázásával, éppen ezért hiába csökkentjük a saját ökológiai lábnyomunkat: a bolygónk így is el fog pusztulni. Ahhoz, hogy elkerüljük a globális apokalipszist, közösségi cselekvésre van szükségünk: érjük el, hogy a helyi termékek olcsóak és mindenki számára hozzáférhetőek legyenek, tegyünk róla, hogy a városainkat olyanok vezessék, akik a tömegközlekedésben hisznek, és azt mindenki számára elérhetővé teszik. Ne higgyük el azt a mesét, ami szerint a saját egyéni döntéseink menthetik meg a bolygót, mert bár fontos, hogy csökkentsük a saját ökológiai lábnyomunkat, hogy a lehető legkevesebb szemetet termeljük és, hogy törekedjünk az újrahasznosításra, de amíg mi ezzel vagyunk elfoglalva, addig kamionok milliói szállítják az olcsó (kizsákmányolt) munkaerő által megtermelt zöldséget az egyik országból a másikba, és ezeket a kamionokat nem fogja megállítani egyetlen individuum sem.

Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy az egyéni döntéseink nem számítanak, hiszen minden mozgalom egyéni döntések nyomán épülhet fel, és ahhoz, hogy előrébb lépjünk igenis fel kell fedeznünk a saját felelősségünket is, azonban látnunk kell az is, hogy amíg nem adottak azok a körülmények, amikben már az egyéni döntéseken múlik a jövőnk, amíg nem vívtuk meg a csatáinkat, addig a Föld napjai meg vannak számlálva.

Éppen ezért a legfontosabb, hogy szerveződjetek, alkossatok közösségeket, keressetek közösségi megoldásokat, fedezzétek fel, hogy mire vagytok képesek együtt!

Ha többet akarsz olvasni arról, hogy a baloldal hogyan viszonyul a környezetvédelemhez, és, hogy milyen irányzatok és gondolatok vannak a témában, akkor olvasd el a Mérce ide vágó cikkét. Itt pedig meg tudod nézni, hogy van-e a környékeden közösségi kert, ami kiváló terep lehet a munka megkezdésének.

Hiába használsz kevesebb bevásárlózacskót, a nagyvállalatok akkor is kinyírják a bolygót was originally published in Tett on Medium, where people are continuing the conversation by highlighting and responding to this story.

Ez alapján a hazai marketingkommunikációs szakmát elkerülték azok a nemzetközi, mindent felforgató tendenciák, mint a #MeToo vagy a Time’s up mozgalmak, amelyek éppen az egyenlőtlen kapcsolatok, férfi-nő hierarchia, a szereposztó díványok és a kiszolgáltatott helyzetben lévő nők kizsákmányolása ellen lépnek fel. Meghívni egy nőgyűlölő szociális beidegződéseken alapuló előadót egy ilyen fórumra, nyilván azt jelenti, hogy a gendernek ebben a szakmai körben csak akkor van jelentősége, ha „girl power” típusú üres és tartalmatlan frázisokkal kell női fogyasztókat elérni. A kerítőoldalak rafinált marketingstratégiákkal célozzák meg a kiszolgáltatott, sokszor elkeseredett helyzetben élő fiatalokat, ami nem csak szakmailag ütközik mindenféle morális minimummal, hanem társadalmilag is súlyos károkat okoz a nőellenes indulatok fokozásával. Weiler Péter szerint az oldala nem ütközik semmilyen jogszabályba, ebben maradéktalanul igaza van: a jelenlegi jogrendszer semmilyen módon nem bünteti a nők degradáló ábrázolását. Amiben a puncs.hu létjogosultságát támogató közegek tévednek, hogy az üzleti siker semmilyen módon nem legitimálja az ilyen elnyomó, kártékony és lealacsonyító intézmények működését. David Harvey, neves brit antropológus például azt írta a 2017-ben megjelent Marx, Capital, and the Madness of Economic Reason című művében, hogy a nap végén a kapitalistákat kizárólag az a többletérték foglalkoztatja, ami monetáris profit formájában jelenik meg, éppen ezért tökéletesen közönyösek az általuk létrehozott termékekkel szemben, így aztán ha a halálos gázoknak lenne piaca, akkor azt is elő fogják állítani. Hasonló a helyzet az online prostitúciós szolgáltatásokkal: bár üzleti értelemben működőképes és nyilvánvalóan van piaca, de ettől még nem válik automatikusan legitimmé sem gazdaságilag, sem társadalmilag. Ebben a helyzetben a termék nem más, mint a női test abúzusa.

Mindaz a cinizmus, ahogyan ez a közeg összemossa az influencermarketinget egy úgynevezett botránnyal, azt támasztja alá, hogy mennyire elzárkóznak attól, hogy értelmes kritika és diskurzus formálódjon a szexiparról és a nők gazdasági helyzetéről. A Weiler ellen felszólaló írók és művészek tömegei nem egy ócska PR sztori, amiből hasznot lehet húzni, hanem az alkotómunkával járó társadalmi felelősség gyakorlása. Weiler Péter nem hozott létre semmilyen botrányt, egyszerűen csak hiányoznak belőle a minimális morális és intellektuális önreflexió képességei, amelyek értelmezni tudják az ilyen megfogalmazott kritikák, kiállások és visszacsatolások közösség jobbító súlyát. Remélhetőleg a Media Hungary rendezvényén résztvevő szakmabeliek megtanulhatják a leghatékonyabb stratégiáját annak, hogyan lehet üzleti előnnyé alakítani a társadalmunkat eltorzító nyomort, kiszolgáltatottságot és zsarnoki, elidegenedett és szabadpiac-ideológiájú emberi viszonyokat. Akik pedig azon fáradoznak, hogy ez a világ jobb és élhetőbb hely legyen a munkájukon keresztül: még nyilvánvalóan van hova fejlődni.

A futtató és az influencer was originally published in Tett on Medium, where people are continuing the conversation by highlighting and responding to this story.

Kinyitom ma a kedvenc gyűlöletlapomat, a Ripostot, és mit látok rajta?

Hogy holnap a környékemen mindent szét fog zúzni a német antifa, a pacifista Gulyás Márton szervezésében.

Megnéztem a noteszomat, de nem találtam benne semmi arra utalót, hogy holnapra a belváros lebontásáról egyeztünk volna meg bárkivel, de lehet csak lemaradtam a meetingről, ahol ez meg volt beszélve, bár az igazság inkább az, hogy ez a “hír” egy szemenszedett hazugság.

Persze érthető, hogy miért — a magyar sajtó a nemzetközi baloldali mozgalmakról rendszerint csak akkor számol be, ha valami iszonyatos balhé van, akkor is ejt minden kontextust, így a félelemben utazó médiának könnyű dolga van, ha az erőszakos anarchistákkal szeretné riogatni az olvasóit.

Ezzel szemben szeretnék egy kicsit árnyaltabb képet adni erről a világról, és ez által megnyugtatni a kedves olvasót, hogy miért teljesen lehetetlen, hogy holnap itt bármiféle balról szervezett fekete tömbök borítsák lángba a belvárost.

A modern nyugati szélsőbaloldal gyökerei a hatvanas években keresendőek. A nagy kommunista pártok és a szakszervezetek válságba kerültek, hisz nem voltak képesek már képviselni a munkásokat, a jóléti demokráciák pedig poshadt unalmat kínáltak relatív létbiztonsággal.

Erre jött 1956 után az, hogy a szovjet típusú államszocialista berendezkedés minden szabadságszerető ember számára vállalhatlanná vált, így olyan megoldások felé nyúltak, ami alternatívája lehet az asztalon lévő lehetőségeknek (a demokratikus kapitalizmusnak és az autoriter szocializmusnak egyaránt).

Mozgalmas évtizedek következtek, szerte Európában indultak a különféle mozgalmak 1968 után: Olaszország, Németország, Franciaország, Spanyolország, Hollandia, Anglia szerte bukkantak fel a vörös-fekete lobogók.

A mozgalom filozófiai magját az adta, hogy nem képvisel minket senki, képviseljük hát magunkat. A cselekmények adták magukat ebből: elfoglalt egyetemek, a házfoglaló mozgalom, blokkolt nagyberuházások, sztrájkok, kigyulladó neonáci irodák sorát láthattuk.

Az élet és a történelem számukra nem állt meg. Ha megnézzük a híreket, a francia utcákon áll a bál a munkajogok átalakítása miatt, egyetemeket foglalnak el, egy reptéri nagyberuházás ellen évek óta független zóna alakult ki az állam területén. Olaszországban rendszeresek az összecsapások a szélsőbalosok és az újfasiszták között. Spanyolországban egy alternatív gazdasági szisztéma alakult ki az önigazgató, elfoglalt kisközösségek és foglaltházak hálózata lévén.

S valóban, tavaly Hamburgban kitört a pokol.

Ez azonban csak a szélsőbaloldal felszíne: a lényeg a föld alatt zajlik.

A mozgalom rengeteg szociális központot, kvázi kultúrházat üzemeltet, oktatási intézményeket tartanak fenn, földet művelnek, kertészkednek, termelnek, szervezkednek, foglaltházakat tartanak fenn, koncerteket és bulikat szerveznek — mindezt non-profit módon, ahol a pluszbevétel szociális, szolidaritási alapon kerül elosztásra, hogy tovább erősödjön az alulról szerveződő mozgalom.

(Mindez nem egy anomália egy működő demokráciában, hanem a hatalom számonkérésének népi eszköze — a “bazmeg” ugyanis nem szerepel a szavazólapon.)

Ha ebből nem lenne egyértelmű, a rend kedvéért leírom: egy ilyen csapat azért sem mozdulna gyújtogatni a NER ellen, mert nem ezt diktálja a logikája. A NER csak a nagytőke helyi bázisa, a tágabb ellenség a rendszer maga, így most politikai oppurtunisták zsoldjába állni az elvszerűség szembeköpése volna.

A magyar szélsőbal hasonló, csak kisebb. Rengeteg apró csoport dolgozik az építkezésen, a kultúraformáláson, hálózatépítésen, a tanuláson, a közös vitákon, fáradhatatlanul, évek óta, s ezt fogja tenni a jövőben is.

Logikus hát most beállítani őket erőszakos állatoknak: a képviseleti rendszer utolsó reménye illant el sokak számára ezzel a kudarcos választással és az előtte lement tragikomédiával, így rengeteg ember keresi azt, hogy mit lehet tenni a változásért — amire adná magát az európai mintára történő szerveződés.

Ha lenne is szélsőbal, akkor az nem holnap, egy facebook-celeb macska szervezésére kezdené az izmozást. Körülnézne inkább, hogy mik azok a felháborító dolgok, amin tetten érhetjük azt, ahogy ez a rendszer elveszi az életünket, akár a politikai elnyomás, akár a “szabad piac” nevében teszi azt, és ott lépne oda, szövetségesként fellépve a helyi szerveződésekkel.

De ez a szélsőbal még nem létezik.

Ahhoz ugyanis nem Srdja Popovicsot kell olvasni, hanem az Eljövendő Felkelést.

Aztán megkeresni a barátainkat, akik már építkeznek.

A többit majd kitaláljuk.

Szélsőbal nincs, de igény az volna rá was originally published in Tett on Medium, where people are continuing the conversation by highlighting and responding to this story.

Az előző bejegyzésben azt próbáltam meg megfejteni, hogy hogyan jutottunk ide, hogy hogyan lehetséges, hogy 8 év NER után a választók újra bizalmat szavaznak Orbán Viktornak. Az azóta eltelt időben (ami nem több, mint két nap) az ellenzék, és különösen az ellenzéki szavazók, a választási anomáliákra fixálódtak, ettől a témától várva a magyarázatot, a megnyugvást, vagy az elégtételt. A történet ezen pontján úgy tűnik, van miért felháborodni, de olyan rendszerszintű csalásról nem beszélhetünk, ami érdemben befolyásolta volna a vasárnapi szavazás eredményét.

Ezt azért fontos leszögezni, mert bár vonzó lenne ezen keresztül megkérdőjelezni a választásokat, legalább ennyire félre is vinne minket. Gulyás Márton majdnem egy éve elindította a mozgalmát, ami kifejezetten a választások tisztaságát helyezte középpontba, az, hogy ez a mozgalom irányt és célt váltott, már más lapra tartozik, de ez nem változtat azon a tényen, hogy a választás nem ezek miatt az anomáliák miatt volt mélyen antidemokratikus. Ami viszont ennél is fontosabb, hogy a Fidesz listán így is megkapta a szavazatok majdnem felét, innen nézve pedig tényleg lényegtelennek tűnik, hogy ezzel mire ment, ami számomra, és reményeim más baloldali emberek számára, igazán fontos kell, hogy lehet, az az, hogy hogyan kerülhetjük el azt, hogy ez megismétlődjön.

Az elmúlt napban több kifejezetten pontos írás is megjelent a választási eredmények okairól, és az ellenzék (ide értve a tágan értelmezett civil szférát) feladatairól. Kedd reggel Pintér Bence facebook bejegyzésben szedte szét az ellenzéki sajtót, szerdán pedig Pap Szilárd István írta meg a Mércére, hogy a baloldali politikához vissza kell térni a mozgalmi jelleghez és ahhoz, amit ő helybeniségnek nevez. Mindkét írás végső tanulsága az, hogy az ellenzéknek (legyen az, sajtó, párt mozgalom) újra a helyi ügyekkel kell foglalkoznia, hiszen ami érdekes és fontos Budapesten (vagy akár Szegeden), az valószínűleg semmit sem mond azoknak a millióknak, akiknek a napi megélhetés is gondot jelent.

Hosszas, és talán kicsit csapongó, bevezető után ezzel talán el is értem a gondolatmenetem azon pontjára, amikor végre elkezdhetek arról írni, hogy szerintem mi a feladatunk most nekünk baloldaliaknak:

1. Mozgalmakat építeni.
   Nem egyetlen mozgalomra van szükség, nem arra, hogy mindenkinek egyetlen közös célja legyen. Mozgalmakra van szükség, amik arra jönnek létre, hogy egy-egy cél vagy ügy érdekében tevékenykedjenek. Ilyenek már ma is léteznek, hajléktalan embereknek segít például ételosztással a Food Not Bombs és a Budapest Bike Maffia csapata is, de szintén őket (is) támogatja az AVM. A cél most az kell hogy legyen, hogy ezek a szervezetek nőni tudjanak, hogy minél szélesebb (baloldali) réteget szólítsanak meg, és vonzanak be. Ne csak Budapesten legyen FNB, ne csak Budapesten legyenek baloldali tüntetések. A fővárosi központú baloldali értelmiségnek meg kell keresnie azokat a helyi ügyeket és szervezeteket és anélkül, hogy rájuk telepedne segítenie kell őket abban, hogy megerősödjenek. (Zárójelben teszem hozzá, hogy a hazai intézményes baloldal szégyene, hogy mindezt egy centrista-liberális párt, a Momentum, kezdte el tavaly.)
2. Hálózatosodni.
   Mit sem érnek a mozgalmak, szervezetek, ha közöttük nincsen párbeszéd, nincsen koordináció. Az elmúlt évek oktatási, egészségügyi és közigazgatási tüntetései, sztrájkjai sokkal hatásosabbak lehettek volna, ha ágazatokon átívelő együttműködés alakul ki. De ugyanez igaz a különböző balos csoportokra is. Bár a virtuális térben ezek néha egymásra találnak, mélyebb együttműködés ritkán alakul ki közöttük, pedig a közös munka, a közös gondolkodás lenne az alapja mindennek.
3. Szolidaritás.
   Ez szorosan függ össze az előbbi ponttal. Minden baloldali gondolat egyik alapja a szolidaritás, mégis mintha az elmúlt években ez hiányzott volna a hazai ellenzéki megmozdulások témái közül. Míg a Hallgatói Hálózat és a különböző oktatási tüntetések kapcsán hangsúlyosabb volt, addig például az egy évvel ezelőtti CEU-s megmozdulásoknál ez a téma fájóan hiányzott.
4. Kikényszeríteni a baloldali politikát.
   Ma az Országgyűlésben klasszikus baloldali pártot nem nagyon találni. Az MSZP-P pártszövetség kisebbik tagjának programja persze számtalan szociáldemokrata elemet tartalmaz (nagyon helyesen), de erejük elenyésző. Az MSZP bár tavaly úgy nézett ki, hogy erős baloldali-populista fordulatot hajt végre, ebből inkább kihátrált a párt (és megpuccsolta saját miniszterelnök-jelöltjét), az LMP-ben pedig még mindig egyszerre van jelen a értékelvű konzervativizmus és az újbaloldal. Úgy vélem, hogy azoknak a baloldaliaknak, akik hisznek a parlamenti demokráciában, vagy az önkormányzatiságban, felelőssége van abban, hogy hassanak ezekre a szervezetekre. Meg kell találnunk azokat a helyi embereket, akik hajlandóak (és/vagy tudnak) tenni azért, hogy a különböző harcok megvívhatóak legyenek. Ha pedig nincsenek ilyenek, ha tényleg nem lehet helyi szinten sem számítani az önmagukat baloldalinak nevező pártokra, akkor tudtukra kell adnunk, hogy ahogy mi sem számíthatunk rájuk, úgy ők sem ránk.

Ez a négy pont messze nem tartalmaz mindent, és nem is akar univerzális lenni, nem is lehet az. Elsősorban azt kell belátnunk, hogy az egyéni felelősségünk nagyobb, mint hittük. A magyarországi civil szervezetek túlterheltek, sokszor finanszírozási gondjaik vannak és folyamatosan támadásnak vannak kitéve. A szakszervezetek egy része tavaly év végére, idén év elejére mintha magukhoz tértek volna, de messze vagyunk attól, hogy erős szakszervezeti mozgalomról beszélhessünk (és ha a kormányon múlik, nem is jutunk el oda). A (baloldali) pártok országos hálózata nincs kiépülve, sok helyen az ellenzék nincs is jelen szervezettel (arról nem is beszélve, hogy hol játszanak össze a Fidesszel). Azt kell tudatosítanunk, hogy csak magunkra és csak egymásra számíthatunk, nem várhatjuk, hogy más építse fel az új baloldalt, nekünk baloldaliaknak kell megtalálnunk egymást, és elvégeznünk ezt a munkát.

Az utolsó csapás, vagy egy új lehetőség — a baloldali politika jelene és lehetséges jövője (2.) was originally published in Tett on Medium, where people are continuing the conversation by highlighting and responding to this story.