A barátságról, mint olyanról
Amikor kicsi voltam, sokat gondolkoztam azon, hogy egyáltalán minek vannak barátaim. Nem értettem, miért kell kiközösíteni, meg utálni valakit, és azt főképp értelmetlenül néztem, amikor én voltam kiközösítve. A barát, mint fogalom nem sokat jelentett számomra.
Sokszor próbáltam elképzelni a mesék, a könyvek, és az eredetileg tiniknek szóló sorozatok alapján, milyen az, ha az embernek valódi barátai vannak. Mint minden kislány, én is szerettem volna, ha van egy eltitkolt ikerstestvérem (Két Lotti akkor még, nem brazil szappanoperák), és vágytam Micimackó barátságára is, mert mégis mi jobb történhet, mint, hogy az ember plüssmackója életre kel (akkor még nem tudhattam, hogy a Ted-del ez az illúzió szertefoszlik.) Tetszett a Pál utcai fiúk összetartása is, azt láttam, hogy nálunk az osztályban is olyasmit csinálnak a fiúk. Mi, lányok, mindig széthúztunk, épp, amerre az érdekünk tartotta, és a méhkirálynőségért folyó viszályok közepette — ahol én mindig csak szorgos dolgozó voltam, ha mégis úgy tűnt esélyes vagyok, akkor elpusztított egy erősebb — egyértelművé vált számomra, hogy ez nem igaz barátság. Papírra rajzoltam karaktereket, barátokat, kivágtam őket, és napról -napra történeteket játszottam el velük. Korai Jóbarátok, illetve mivel többségében csajokról szólt, inkább korai Szex és New York, szex nélkül. És New York nélkül. Valahol Magyarországon, egy kisvárosban. Ami véletlenül sem Kiskunmajsa. Még nem tudtam meghatározni.
Aztán vége lett az általános iskolának és ezeknek a hamis barátságoknak is, amit egyedül a közös élmény tartott össze. Amint vége lett ennek a ragasztónak, úgy el is tűntünk egymás életéből. Mintha nem is lett volna. Egészen az iwiw-ig, de ezt a történetet mindenki ismeri.
Szerencsésnek tartom magam, mert mindemellé kaptam nálam egy korosztállyal idősebb baráti társaságot is, akik bátyáim helyett lettek bátyáim, megtanítottak gondolkozni, érvelni, nyitottabb szemmel nézni a világra, másokra, és rettenetes egót is sikerült belémnevelniük. Elhittem, hogy megváltjuk a világot, akkor csak a mi beszélgetéseink, a mi gondolataink léteztek, és tudtam, hogy valami nagyon különlegesnek vagyok a része. De ahogy minden csoda három napig tart, ez sem kapott öröklétet, a távolság, a barátnők, majd feleségek szétporlasztották ezt a különleges burkot. Nem teljesen, mert a részemmé vált, hordozom a mai napig.
Get Melinda Gaal’s stories in your inbox
Join Medium for free to get updates from this writer.
A középiskola a méhkirálynőségnek a következő foka volt, amit akkor még nem láttam, a rajzolt történeteim úgy tűnt, hogy megelevednek, és utólag meg azt kell látnom, hogy Gossip Girl volt, csak épp New York és a luxus nélkül. (! Miért játszódik minden jó sori New Yorkban? Sok sorozatot nézek?) Valahol persze ott is kívülállónak éreztem magam, tudtam én, és sokszor ki is voltam emiatt, de nem tehettem mást, ez a közösség befogadott, beolvadtam, amennyire tudtam. De nem én voltam, és erre az érettségi után jöttem rá, hogy végig egy olyan közegben voltam, ami engem, mint ént, egyéniséget nem ismert el. Nem akartam többé barátokat keresni.
Mégis találtam. Összefűzött az emberekkel az iskola, a munkahely, az univerzum, vagymi. Persze vesztettem el barátokat az évek során. Mert a jó barátság törékeny, és két ember kell hozzá, mint minden kapcsolathoz. Óvni kell, és a saját önzésünket sokszor félre kell tenni ahhoz, hogy megtartsunk egy barátot. Persze sokféle barátság van, ezt is tudom, és ma már azt is tudom, hogy ahány féle barátom van, annyi mindent kapok tőlük, és másképp kell nekik adnom magamból. Azt is kell tudnom mikor elég, és mikor sok. Mert annak ellenére, hogy egymásnak adunk energiát és szeretetet ezekben a kapcsolatokban, el is vehetünk egymástól. És hogy mennyire klisé, hogy bajban ismerszik meg a jó barát? Teljesen igaz. De fontos azt is tudni, hogy amíg mi bajban vagyunk, addig saját önzőségünkbe belefeledkezve gyakran nem vesszük észre, hogy a másik is bajban lehet. És lehet, hogy bajban is van, csak már bennünket nem akar terhelni ezzel.
Én minden nap hálás vagyok. Hálás vagyok azért, amiért ennyi sokszínű, jó embert sodort mellém az élet. Mindennek ellenére sokszor érzem magányosnak magam. De ez egy rossz tulajdonság, ami már megmarad, nem tudom levetkőzni a papírbarátokat rajzoló énemet, arra viszont mindig tudok gondolni, amikor magányos is vagyok, nem vagyok egyedül: vannak barátaim.







