21097,5 méter
85 kilótól a félmaratonig
Ha visszagondolok kiskoromtól kezdve nem igazán volt olyan sport, ami hosszabb ideig le tudott volna kötni. Talán a cselgáncs az egyetlen, amit szívesen csináltam és őszintén sajnálom, hogy kétszer is elküzdöttem magam a citromsárga övig, onnan viszont nem jutottam tovább.
A futást általános iskolás koromban utáltam meg igazán, többek között azért, mert nem voltam jó benne. Amivel ki tudtam tűnni az osztálytársaim közül az az úszás volt. Nyolcadikban én lettem az évfolyam legjobb úszója. Apukámmal elég sokat jártunk akkoriban a Kondorosi — azóta Nyéki Imre nevét viselő — uszodába vasárnaponként, ennek volt némi hatása.
A rettegett kamarafutás éveken át mumusként kisértett az általános befejezése után is. A legkülönbözőbb módszerekkel próbáltak csalni a többiek a buszozástól a legjobb futók megkenésén (salakkal kellett bizonyítani, hogy fent jártunk) át az útvonallal való ügyeskedésen keresztül csak azért, hogy jobb jegyet kapjanak. Én többnyire kimaradtam ezekből, túlzottan becsületes és gyáva voltam hozzá.
Pedig Béla bá az ofőnk, aki mellesleg a földrajz és tesitanárunk is volt nem akart nekünk rosszat. Emlékszem rá, egyik télen, annyi hó esett egy éjszaka alatt, hogy reggelre megbénult a forgalom. Kb. 30 centi lehetett az utakon, nem jártak a buszok, mindenfelé elakadt autókat láttunk. Az osztálytársaim fele be sem tudott jönni. Mi gyalog 15 percre laktunk a sulitól, ezért nem lóghattam.
Tudtuk, hogy Béla bá Érden lakik, tehát nagyjából esélytelen, hogy be tudjon jönni. Aztán 10 óra fele, némileg megizzadva a szokásos edzőcuccában befutott. Szó szerint, Érdről. Fogalmam sincs, hogy melyik részen lakott, de legóvatosabb számolás szerint is 15 kilométert nyomott le. Rám akkor ez nem hatott inspirációként, elkönyveltem magamban hogy erre csak az őrültek képesek. Ma már másképp gondolom.
Jött a gimi, sportokban ott sem igazán jeleskedtem. Pár dolog ment miután 16 éves korom környékén egy úszás helyett rávettem apukámat hogy menjünk gyúrni. Az egyik közeli konditeremben kötöttünk ki, ahova később hétközben is többször letévedtünk. Szerencsés voltam, bár a férfi felmenőim mindegyikétől az úszógumi típusú elhízást örököltem, cserébe az izomzatom szerek szedése nélkül is szépen fejlődött. Néhány hónap alatt látványos átalakuláson mentem át, ami az erőkifejtést igénylő tesifeladatokban elég hasznosnak bizonyult.
Idővel a kondit is meguntam, nem kötött le. Hozzáteszem, hogy életemben a legtöbbször újra elkezdett sporttevékenység a súlyzós edzés a mai napig. Most is egy újrakezdés előtt állok.
Leérettségiztem és egy lány kedvéért alkalmi jelleggel elkezdtem futni vele. A lány egyértelműen jobban érdekelt, mint a futás, de hazugság lenne azt állítani, hogy az első néhány alkalom után csak miatta csináltam volna. Rákaptam az ízére. Rendes futócipőm nem volt, így beszereztünk nekem egy Saucony cipőt. A márkáról előtte soha nem hallottam, azt hittem valami gagyi.
Get Aron Bay’s stories in your inbox
Join Medium for free to get updates from this writer.
Komolyan edzeni csak 1 hónappal kezdtünk el a 2003-as Vivicittá előtt, ami akkor még 12 kilométer volt. A távra és a tapasztalataimra való tekintettel heti 3–4 alkalommal futottunk, illetve futottam egyedül is ha úgy jött ki a lépés. Meg akartam csinálni úgy is, hogy tudtam nála biztosan gyengébb időt futok. Bizonyítani akartam — elsősorban magamnak — hogy végre végigcsinálok valamit, nem hagyom félbe.
A versenyt meglepően jó 1 óra 12 perc körüli idővel teljesítettem, ami a 10 évvel későbbi újrakezdő versenyem 1 óra 8 perces és az idei 1 óra 11 perces időnél klasszisokkal jobb eredmény, miközben a táv 2 kilométerrel rövidebb lett.
Térjünk vissza egy kicsit 2007-hez. Azért ide, mert az első versenyem után 4 év úgy maradt ki, hogy a 20 évesen elért 72 kilós súlyomat sikerült 85 kiló fölé tornázni. A felébredés pillanata akkor jött el, amikor a kanapén ülve próbáltam bekötni a cipőfűzőmet és 1,5 perc alatt úgy megizzadtam, mintha fél órát edzettem volna. Eldöntöttem, lépnem kell. A futócipő előkerült a szekrény egy eldugottabb szegletéből. Heti 4 futással és az evésre való szigorú odafigyeléssel nagyjából 13 hónap alatt sikerült újra elérnem a 72 kilós versenysúlyomat. A futócipő ment vissza a szekrény mélyére.
Az idei Vivicttá előtt néhány nappal derült ki: 30 éves létemre magas a vérnyomásom. A orvosom szerint ez manapság egyre több korombelit érint, a túlzott stressz, annak nem megfelelő levezetési módjai és a túlhajszoltság miatt sokan lesznek betegek ráadásul nem is tudnak róla. A magas vérnyomásnak alapvetően nincsenek tünetei. Mondhatni szerencsém volt, hogy nálam előjöttek.
Újra el kellett gondolkodnom, mi a teendő. Törődjek bele, hogy életem végéig gyógyszert kell szednem és kész? A súlyom közelített a 79 kilóhoz, ami nem túl előnyös ha valaki le szeretné nyomni a vérnyomását.
A cipőm elől volt, tavasszal párszor elmentem futni, hogy lássam milyen időket produkálok. A Vivicittá után pedig megszületett a terv.
Kellett egy cél, anélkül nem megy, ismerem magam. Így kezdtem el az 5 hónapos Rocky Balboás felkészülésemet. Tudod, ami a filmben 3 perc, csak neked a való életben kell végigcsinálni.
Hogy ne legyen olyan egyszerű, 2 héttel a verseny előtt, az utolsó hosszú futásom után leszakadt a cipőm talpa. Aranyszabály, új cipőben nem versenyzünk, csak miután bejárattuk. Így 10 nap alatt beletettem 48 kilométert.
Szeptember 14-én fizikailag és lelkileg is felkészülve, természetesen temérdek kétséggel a fejemben rajthoz álltam és 2:10:13 időeredménnyel teljesítettem életem első félmaratonját.
A történet természetesen itt nem ér véget. Idén először télen is futni fogok. Jövő őszre tűztem ki a következő nagy mérföldkövet:
Az első maratont.









