Sitemap

Mondjatok már „nemet”!

A hazugság építőkövei

2 min readOct 14, 2014

--

A magyar társadalom (itt élek, ezt ismerem, úgy ahogy) számára mostanra általános gyakorlattá vált a napi hazudozás. Úgy kicsiben, egymás közt. Ennek a következménye az, hogy mára fáj, dühít, mérgesít, stresszel, felháborít, ha egy kérésre nem a válasz. Inkább mondjon valaki igent, nem baj ha hazudik, ha tesz rá, csak nehogy elutasítson bennünket.

Gyakorolnunk kéne a nem szót. Mostanra többen bezárták ezt a posztot, mások arra gondolnak, hogy ez az egész mekkora egetverő baromság. És biztosan vannak néhányan, akik már kimondták a nem szót, akár többször is, és megnyugodtak, hogy megy ez.

Pedig nem megy. Én is kimondom a nem szót naponta szászor. De amikor igazán fontos lenne, hezitálok. A helyzet viszont az, hogy a legtöbben mégcsak nem is hezitálnak.

Persze. Rögtön. Sima ügy. Hogyne.

Ezek a kifejezések a hazugságok, mindennapi átverések építőkövei. Úgy vágjuk rá őket kérésre/kérdésre mintha végiggondoltuk volna, mit is vállalunk. Meg sem próbálunk nemet mondani, mert akkor mintha veszítenénk valami képzelt játékban.

Get Mark Kotsis’s stories in your inbox

Join Medium for free to get updates from this writer.

Ezt a játékot pedig így játszuk: valaki kér valamit. Mire mi nem azt vizsgáljuk, hogy képesek vagyunk-e valóban teljesíteni. Hanem sokkal inkább azt, hogy mit veszíthetünk, ha nemet mondunk, ha nem teljesítjük az ígéret iránti vágyat. Mert mindenki, így mi is igenekre, ígéretekre vágyunk.

És összeszarjuk magunkat, hogy ha bele kell néznünk a kérő szemébe, és határozott, de udvarias hangon el kell utasítanunk a kérést. Mert azt hisszük, minimum bukunk egy jövőbeni viszontszivességet, önzőnek, antiszociálisnak, elutasító bunkónak, gyengének, lustának, ridegnek, vesztesnek néznek. Röviden: bukjuk a virtuális vagyokvalaki listán nehezen elért helyezésünket.

És itt a probléma. Kis és nagy dolgokban kapjuk az ígéreteket, amelyekre aztán mindenki tesz nagy ívben. Mi is. Mit jelent ez? Megígérjük, aztán elfelejtjük. Nem mondunk nemet sosem. Elvállaljuk, aztán magunkban, belül, mélyen, kimondatlanul is fel vagyunk háborodva, ha nagy ritkán valaki mégis emlékeztet (cseszeget), hogy nem mondunk ám nemet, helyette ígértünk valamit.

És ez láthatóan odáig fajult össztársadalmi szinten is, kicsiben és nagyban, hogy már azt sem igazán érdekli az ígéretek megszegése, akinek azokat tettük. Hozzá vagyunk szokva, hogy mindenki mindent „megígér”. Nem fáj már nagyon, hogy a „persze” és a „hogyne” mögött semmi sincs.

És ebből jön a szomorú következmény. Senki sem felelős az ígéretekért, és nem is kéri senki számon más ígéreteit. Nem betartani valami, az nem rossz, az csak van. Aki viszont nemet mer mondani, az egy hazátlan senki. Azt várjuk egymástól, hogy mindenki ígérjen meg bármit, nem baj, hogy aztán beleszarik, átver. Csak nemet ne mondjon senki! Mert az fáj. Nem az átverés.

És így hazudjuk végig az éveket, kormányokat, gyermekkorokat, és karriereket. Mert azt hisszük, hogy nemet mondani egyet jelent a vesztessé válással, az önkirekesztéssel. Inkább választjuk a kölcsönös és tömeges átverést minden nap, és aztán kézen fogva bámulunk egymásra. Megbékélve a tudattal, hogy lehet, hogy átvernek, dehát ez ilyen. Legalább nem mondtak nekünk nemet.

--

--